Az van, hogy nagyon sok mindenről szeretnék írni. Rengeteg impulzus ér folyamatosan, és általában mindig olyankor érzek olthatatlan vágyat arra, hogy véleményt nyilvánítsak a kis blogomon, amikor ez nem lehetséges. Mert órán vagyok. Villamoson ülök. Buszon ülök. Éppen gyalogolok valahol. És főleg: nincs nálam a laptopom.
Ami mellett egy ideje már nem tudok elmenni szó nélkül, az egy számomra elég paradox jelenség: a megosztás. Ha annak idején megkérdeztem volna szeretett dédszüleimet egy suliból hozzájuk betérős péntek délután, hogy mi jut eszükbe először ennek a szónak a hallatán, Karcsi papa valószínűleg mesélt volna nekem az ölébe ültetve egy tanulságos kis mesét, Manci mama pedig -mert olyan nagy szíve volt- máris hozott volna nekem ennek hallatán egy tálca sütit és otthonra is csomagolt volna.
Ma, ha bárkit kérdeznék erről, lefogadom, hogy a facebook jutna eszébe először.

És ezzel önmagában nem is lenne probléma. A facebook nem más, mint egy önreprezentációs felület, okosan használva selfbrandigelni és konzisztens Én-márkát kialakítani is lehet rajta. Szerintem ez tök szuper. (Na meg erős a gyanúm, hogy a munkaadók és a HR-esek is azzal a mondattal élnek, hogy "Mutasd a facebook oldalad, megmondom, ki vagy.")
Megosztani másokkal, hogy milyen vagyok, kikkel töltöm a mindennapjaimat és miket gondolok a világról alapvetően tök jó és persze a közérdeklődés is mindenképpen számot tart rá. Mondjuk én személy szerint nem vagyok a minden nap és mindenről posztolgatós fajta, de szívesen olvasgatom mások kiírásait vagy nyitom meg a megosztott cikkeiket. Az már mondjuk kicsit vicces, ami pont a múlt héten történt :D Egy viszonylag rég látott ismerősömmel futottam össze teljesen véletlenül, megkérdeztük ugye, hogy mi van a másikkal, és annak ellenére, hogy jó ideje nem beszélgettünk már, minden, amit mesélt, tudtam, mert írt róla a facebookon. Vagy legalábbis tett rá utalást. Tudtam, hogy ott volt a Gájer Bálint koncerten, egy esküvőn, hogy összeköltözött a barátnőjével a nyáron... De ugyanígy megtudom, ha egy kedves ismerősöm kórházban van, elutazott, épp a 3. hónapban van, elfonnyadt a szobanövénye, éppen fantasztikusan érzi magát a barátaival vagy a szerelmével és egy tál gusztusos tésztával egy étteremben.

Amiről írni fogok, az az utolsó említett példa. Ami a párkapcsolatokról posztolt dolgok milyenségét és mennyiségét fogja boncolgatni. Persze ez teljesen szubjektív és nem is azt akarom mondani mindazzal, amit leírok, hogy aki másképp gondolja, az hülye, hiszen elsősorban a TÚLZÓ dolgokra gondolok, de mindenesetre van egy véleményem és egy meglátásom az egész témáról. Ezzel pedig lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni, de legjobb csak annak kezelni, ami. Vélemény és nem tény :)

Tehát a megosztás meg a számomra nem is oly' kis hangyafasznyi ellentmondás a következő: Ha tényleg olyan jól érzed magad a barátoddal/barátnőddel, átadod magad a pillanatnak, csak Ő és Te vagytok, tudván, hogy az időd a legértékesebb, amit adhatsz Neki, akkor ebben a kivételes mámorban és boldogságban mégis hogy a *****ba lehetséges, hogy eszedbe jut a facebook??? Ilyen egyszerűen nincs. És aki azt állítja, hogy a kettő jelen tud lenni egy időben, hazudik.Egyfelől megosztod népes ismerőseiddel a pillanatot, különlegesnek, meghatottnak, szerelmesnek, boldognak érezve magad, ugyanakkor, ha ez tényleg így van, nem kellene ennek intimebbnek lennie? Ez pont olyan, mintha szex közben valaki a mosatlanra vagy a munkájára gondolna. Gyanítom, hogy ilyen ember nincs. Mert ha a másikkal vagy és valóban vele testben és lélekben egyaránt, akkor egyszerűen nem gondolsz ilyesmikre. Pláne nem a facebookra. Értem, hogy romantikus nyaralós, esküvős, évfordulós vagy ultrahangos babafotós képet szeretnénk digitálisan is dokumentálni, de aztán ezt megosztani mindenkivel? Abszolút nem vagyok egy régimódi, konzervatív gondolkodású ember, de ezek szerintem két emberre kéne, hogy tartozzanak, vagy ha többre is, azt szerintem nem facebookon kellene nyilvánosan megosztani. Sok dologról érzem azt, hogy nincs közöm hozzá, mégis az arcomba tolják. A vicc az, hogy én is sokat facebookozok, de talán az agyam működik másképp, mert ha mondjuk a párom meglepi vacsorával vár, nem az jutna eszembe, ami láthatóan sokaknak, hogy lefotózzam és feltegyem valamilyen romi kísérőszöveggel facebookra. Elképzelek egy ilyen szitut... Hogy még mielőtt leülnék az asztalhoz, előveszem a telefonomat és arra gondolok, hogy most ezt jól megosztom másokkal. De miért is kellene megosztani azt, amit csak velünk osztottak meg? Ami kivételes és a miénk, az miért tartozzon mindenkire? 
Na és most, képzeljétek el lelki szemeitek előtt és magyarázza már el nekem valaki... X elmegy a kedvesével moziba, kajálni, borozgatni, nyaralni, kutyát sétáltatni, tortát hegeszteni vagy egyszerűen csak otthon vannak, és felraknak egy vagy több képet... Nekem ezekről valahogy mindig az a benyomásom, hogy az idill és a boldogság csak kivételes. És pont azért osztják meg, mert nem ez a mindennapos. Vagy mert unatkoznak együtt. Én valahogy nem tudom elképzelni és nem is volt rá példa, hogy a szerelmemmel egy légtérben hosszasan nyomkodjam a telefonomat. Mert a megosztás és az érzéseim csak Neki szólnak.

Facebook vs. valóság

Kicsimmel egy tökéletes este *.* Nagyon szeretlek Habcsók! #Girlfriend #szeretem #mertmimegtehetjük #örökké #romantika (Alatta egy csókolózós kép, a háttérben gyertyák, egy boboz bonbon, egy üveg pezsgő, a macska vagy a ruhaszárító és a szöveg, hogy X feeling loved with Y. Oké, átjött, hogy náluk nemsokára szex lesz, de nem igazán érdekel. Esküszöm, unalmas perceimben próbáltam már elképzelni, hogy mi lenne, ha ezt csinálnám, de valahogy nem tudom a valóságba átültetni. Számomra ez természetellenes. Mikor a szerelmemmel vagyok, tényleg nem jut eszembe, hogy ha képeket is csinálunk, azt megosszam másokkal.
Vagy beülök egy étterembe a Szeretett Lénnyel. Beszélgetünk jó hangulatban, nevetgélünk, kihozzák a kaját, és mielőtt nekilátnánk, kísérletezni kezdünk a megfelelő szöggel..., amiből a leggusztusosabbnak és legművészibbnek hat a harcsapaprikás. Na ezt még valahogy megértem, fotózzuk le a kaját, mert jól néz ki, mert én is megtanulom így díszíteni a tányér szélét, viszont hogy ezt utána fel kell tenni facebookra... Nem. Miért? :D
Hány és hány olyan képet látunk, amikor egy spa-ban pózolnak kedves ismerőseink fehér fürdőköpenyben, vagy külföldön a tengerparton, kocsiban, ágyban, parkban, vasúti síneken...Vagy egyszerűen csak az arcunkba küldik, hogy éppen ágyikóban filmeznek. Értem én, hogy mindenki víájpí és nagyon fontos embernek tartja magát, de van, ami már sok. Főleg, amikor a poszt után még kommentekben is kommunikálnak alatta percenként úgy, hogy közben ott vannak egymás mellett! Na most őszintén, nem a többieknek szól ez? Persze a cél a kajás képek esetében sem nyilván a kajadekoráló tudomány fejlesztése, hanem a tudat, hogy most sokan irigyelnek, hogy azt hiszik, mi így élünk és az egész kapcsolatunk egy tökéletes, habos-babos, színes cukormázba mártott pihe-puha vattacukorfelhő. Nyilván nem gondolom, hogy az. Bár egyre gyakrabban látok sértődéseket is a kommentekben. Talán ha nem gépen, hanem szóban közölnék a mondanivalót, nem lenne annyira félreérthető...-.-"
A másik kedvencem, mikor a másik üzenőfalára irogat nyilvánosan a párja... Nem arra gondolok, amikor mondjuk egy évforduló alkalmával, valaki úgy érzi, hogy a nagy plénum előtt szeretné világgá kürtölni mennyire boldog és hálás és hogy mennyire csodálatosnak tartja a másikat. Legyen... Hanem, mikor napi vagy heti szinten mennek a sablonos vagy nem sablonos idézetek, dalszövegrészletek, vagy csak a Szeretlek. Ennek a szónak a súlyát nem sokan ismerik, főleg, mikor két-háromhavonta másik embernek címzik :D Biztos mindenkinek van ilyen ismerőse. 
Szóval azt sem értem mi szükség arra, hogy nyilvánosan valljon az ember szerelmet nap, mint nap. Az már akkor nemcsak neki szól, hanem számomra van benne egy amolyan "Nő lenni enyém" gondolat, mint az ősembernél. Ennyi erővel sokszorosan körbe is pisilhetne a másik, hogy megjelöljön, mint a területét időről-időre. Ha tényleg annyira szereted a másikat, írd meg neki privátban, vagy sms-ben, hívd fel, de a legjobb, ha elmondod neki személyesen. És nem kell minden telefonálás végén így elköszönni, mert akkor kialakul egyfajta kötelezettség, kényszer, szokás. A szeretet pedig nem ezekről szól. 
Rengeteg nagyszerű, vicces, romantikus és kivételes pillanatot, hangulatot, helyszínt volt eddig alkalmam megélni és felfedezni a szerelmemmel, de valahogy egyszer sem jutott közben eszembe, hogy a közös képeinket megosszam az 1200 ismerősömmel.

Összességében azt gondolom, csak mértéket kéne tartani és valahol belül érezni azt, ami már csak a miénk kellene, hogy legyen. Ahogy magabiztosság és nagyképűség, gyermeki és gyerekes, féltő és féltékeny között vékony a határvonal, úgy mostanra a privát és nyilvános közötti is kezd összemosódni...